Vagyunk páran, akik olyan mély veszteséggel élünk, amely egy életre szólóan változtat meg. Amikor a filmet elkezdtem nézni még nem tudtam, hogy a főhőst milyen tragédia éri. Aztán a szó, mint ahogy benne, bennem is megrekedt. Mert ezt a filmet igazán csak az értheti, aki ezt átélte. Sejtem, hogy másoknak csak egy hollywoodi szokásos könnyfakasztó maszlag. De én, aki bizony ültem a kórházi folyosón összekuporodva döbbenten a valóságtól, hogy nincs tovább és gőzöm sincs hogyan fogjuk ezt túlélni- én értettem miről szól. A valójában megfogalmazhatatlan legmélyebb fájdalomról, amely dönt mindent, amely visz mindent és amely egy életre utána meghatároz: amikor a gyerekedet veszíted el. És amit nem lehet csak egy jó társsal túlélni.
Pontosítok: erről szeretett volna szólni ez a film. De közepes szinten maradt sok fontos dolgot indít el, viszont nincs kidolgozva- mintha túl óvatosak lettek voltak a témával kapcsolatban. Pedig tényleg nem tudsz szinte szólni sem a bénító fájdalomtól, mindenféle idióta túlélési stratégiákat dolgozol ki, a főhős a filmben például leveleket ír számára addig fontosnak vélt fogalmaknak. Haragszol mindenkire, lényegtelenné válik minden ami addig a napjaidat kitöltötte. És bizony idő kell - hosszú-hosszú évek, hogy tényleg visszatérj a valóságba.
Ezt a film mind valahogy éreztetni próbálja, de nem sikerül mégsem, mert nem mentek bele mélyebben a témába. Sejtem, hogy ez az egész annak, aki még a közelébe sem járt ezeknek az érzéseknek, borzasztóan felszínes. Nekem is a saját élményeim, fájdalmaim jöttek át és nem a színészek játéka.
Ennek ellenére imádnivaló színészek bukkannak fel a filmben, ami javít rajta: az én kedvenceim a filmből : Helen Mirren, Kate Winslet és Edward Norton. Miattuk bármilyen filmet képes vagyok megnézni.
