Sue Townsend (Adrian Mole kapcsán már sokak kedvence) könyvéhez jó pillanat és nem kevés életkor kell. Mert hiába úgy van beharangozva, mint egy ,,hihetetlenül mókás" ,,gurulunk a nevetéstől"...stb könyv (könyvborító), pedig ez a könyv valahol mélységesen szomorú. Igen, vannak benne érdekes figurák, senki sem átlagos és ez imádnivaló. Ugyanakkor a főhős Eva, olyan mélységesen szomorú, hogy miután az ikrei - akik különben szintén nagyon kilógnak mindenhonnan - elmennek egyetemre, ő nem akar többé felkelni. Rátör az elmúlt évtizedek minden szorongása, tévedése és szép lassan elkezdi kivonni magát az életből.
Akad pár ember, aki érti, hogy mi játszódik le benne, de nem túl sokan, hiszen mindenki önmagával van elfoglalva. Természetesen megjelenik a média, a szokásos hírverések, álhírek, találgatások...
Hogy mi lesz a vége, nem árulom el. Egyetlen dolgot csak: az élet oly egyszerű is lehetne...
,, Eva teste könnyű lett, mintha megszűnt volna a gravitáció. Volt már ilyen élménye, amikor gyerekkorában együtt ábrándozott a többiekkel, és az elképzelt világ néhány pillanatra annyira életre kelt, hogy valódibbnak tűnt, mint a jobbára kellemetlen dolgokból álló, szürke mindennapi valóság."
Ha érdekel, hogy ,, a nő, aki egy évig ágyban maradt" vajon felkel-e valaha- olvasd el.
Ez a könyv sokkal mélyebb mondanivalót hordoz, mint elsőre látszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése